"Szia Bogi,
Tök jó kezdeményezésnek tartom, hogy minél többet meséljenek a szorongók, pánik zavarosak, depresszióban szenvedők, ezért gondoltam megosztom én is a tapasztalataimat, mik segítenek, hogy kezelem a problémámat.
Immár ide s tova 14 éve élek együtt a szorongó pánikzavarommal. Így 25 - 26 évesen jutottam el arra a szintre, hogy orvosi beavatkozásra van szükségem, bár a szorongásom annyi kibúvót talál mindig, hogy nem sikerült még rávennem magam, hogy el is menjek terápiára :D 14 éves korom elött még csak a klasszikus évnyitós / évzárós ájulós voltam, aztán kezdődött el az iskolán kívüli világomban is megjelenni a rosszul lét.
Az első anyámékkal piacozás közben esett meg, éreztem, hogy rosszul vagyok, egy büfénél álltunk, szomjas voltam, lehajtottam a fejem egy asztalra, utána már csak anyám sipítozása van meg, ahogy mentőért kiabál. Azon túl, hogy szétfejeltem egy vaskerítést, semmi bajom nem volt :D Kivizsgáltak...semmi. Majd vidéken zuhanyozás közben sikerült a kád szélét arccal levennem. Ekkor kezdődött meg a kivizsgálások sorozata; terheléses EEG, röntgenek, ideggyógyászat, stb. Nyilván valóan semmit nem találtak, de soha senki nem javasolta, hogy a problémámmal esetleg forduljak pszichológushoz. Mindezeket követően fizikailag már nagyon ritkán ájultam el, de cserébe a rosszul lét megmaradt. Először a szorító érzés mellkasban, arc zsibbadás, izzadás, légszomj a "süketség és a vakság", majd legrosszabb esetben a fizikai ájulás. Napi többször is ájulás közeli állapotokba kerültem - és kerülök a mai napig is. Vannak jobb időszakok, amikor akár heti 1-re is le tud csökkenni, van amikor meg annyi jut egy napra, hogy estére teljesen lemerülök.
Egyetlen alkalommal megkíséreltem egy iskolai mentál higiénés szaktanácsadást, de valahogy nem voltunk egy hullámhosszon az emberkével, így ott is hagytam. Ismerkedésnél felvetődött, a kapcsolat a szüleimmel, a gyerek korom, az akkor történtek és, mint kutya a csontot úgy kapta el a számára leg kézenfekvőbb magyarázatot, annak ellenére, hogy tudattam vele, én már elszámoltam magammal, rájöttem a miértekre, meg tudom érteni, nincs bennem harag, elfojtás, semmi. Természetesen le se szarta… ez volt benne a tankönyvben, ez a legegyszerűbb :) Továbbá a rosszul létekkel kapcsolatosan olyan zseniális tanácsai voltak, mint, hogy "Ne gondolj rá" :"D Azóta is ezen röhögök, hogy ez hogy nem jutott eszembe soha??!! :D
Teltek-múltak az évek, analizálgattam magam, hogy mikor jönnek a rosszul létek, mennyi ideig tartanak, mi a leggyorsabb megoldás ami segíthet. Egy ideig azonnali javulást hozott a rágózás. A rágó elmélet egy sorozatból jött, amit még kiskoromban láttam, mégpedig a szuper McGyver-ből, ahol egy epizódban Richard Dean Anderson-t hibernálni akarták, de a rágózás miatt az agya mozgásban volt, így sikertelen volt a művelet. Pár évig ezzel kihúztam a napi rosszul léteket, mert hittem, hogy amíg az agyam cselekszik, addig nem ájulhatok el, de úgy rászoktam, meg elkezdett tudatosulni bennem a placebo hatás, hogy immunis lettem a saját gyógymódomra, volt hogy már az sem segített. Rágó hiányában, volt, hogy a szám belső felét rágtam, ami be is vált, mert egyből jobban lettem mikor megéreztem a vér ízét a számban, hirtelen elterelte a figyelmemet a rosszul létről. Nyilván ezt az opciót hamar kivettem a listából, mert hosszú hetekig gyógyult utána a szám. Ezért nincs olyan táskám vagy kabát zsebem amibe ne lenne vész esetére "ájulós rágó" :D
Szépen apránként kezdtem felismerni mikor jön a rosszul lét, kerültem azokat a helyzeteket, ahol mindig jött, ha megéreztem kerestem a menekülő utakat, ülőhelyeket, így tengetem a napjaimat és így alakult ki többek közt a 3-as metró fóbiám is. Jelenleg vezetőként a legnagyobb problémám pl. a saját csapatomnak beszédet tartani, vezetői tréningeken a táblához kimenni beszélni, vagy állva végig hallgatni egy nagy csoportos, hosszabb meetinget. Az, hogy egy extrovertált, jó hangos, központi személyiség vagyok csak még nehezebbé teszi az ilyen helyzeteket, mert olyan nehéz megértetni másokkal, hogy mivel küzdök .. ÉN.. az a hangos, a bolond :D
Nem rég voltam egy Bihari Viki féle szorongás, pánik, depresszió előadáson, nagyon ajánlom a csajt, egy igazi őrült :D Nem gyógyít meg, de olyan jó volt látni, ahogy ecsetelte egy rosszullét folyamatát és kb 50 ember bólogatott egyetértően.. nekem egész megható volt :') Az ő előadásának lényege mindössze annyi volt, hogy menjen mindenki terápiára az segít, én azóta se tudtam rá venni magam. De rendkívül szórakoztató ahogy mesél, néha meglepően komolyan taglalja az ő küzdelmeit, de összességében az érzés maga, hogy valaki tudja, hogy mi van benned, mivel küzdesz... felbecsülhetetlen.
Én azt hiszem már tudom mi a baj, mi a problémám gyökere. Valószínűleg az első ájulások, még lehettek valós, fizikai eredetűek (meleg volt, leesett a vérnyomásom / vércukrom, szomjas voltam, akármi) és ezek válthatták ki az ájulástól való félelmet, ami szorongásba csapott át, ájulós rosszul létekbe, majd pánikrohamokkal megtűzdelve kísérik az életem, már csak azt nem tudom, hogy javítsam meg. A 23-as csapdája, félek, hogy elájulok, ezért rosszul leszek, amitől elájulok. Abszolút öngerjesztő a dolog, mégha néha nem is tudatos. Félek, ha elmennék terápiára nekik ez a teóriám nem lenne kielégítő és mindenképp a gyerek koromban keresnénk a probléma forrását, amire nekem annyi a reakcióm, hogy, ha voltak is nehéz időszakok, felnőtt ember vagyok, el tudtam számolni, meg tudtam bocsájtani, túl tudtam lépni dolgokon, nincsenek elfojtott emlékeim, vagy ha vannak is, nem azok az okozói a jelenkori rosszul léteimnek. Sokat dolgozom a mentális egészségemen. Igyekszem olyan dolgokat beengedni amik jót tesznek és azokat ignorálni, amik csak kárt okoznak.
Nem könnyű, elég melós és néha veszteségekkel jár, de hosszú távon ez hozhatja meg a gyógyulást. Erre van egy jó mondás: " Aki nyavajog, de nem változtat, annak még nem fáj eléggé" .. hát nekem már fáj :) Próbálok, mindent több oldalról megszemlélni, a másik szemszögéből megvizsgálni, így értelmet adni a dolgoknak, amivel én amúgy totálisan nem értek egyet (pl. munkában). Kipróbálok új dolgokat, amikre korábban nemet mondtam volna, ezzel is esélyt adva annak, hogy egy új irány, új élmény vagy egy új ember segítsen helyre jönni :) Nekem sokat segít, hogy a közeli ismerőseimnek, kollegáimnak elmondtam, hogy ájulós vagyok, hogy ha megesne csak hagyjanak feküdni és jobban leszek, azt is, hogy nem szeretem állva hallgatni az előadásokat, nem szeretek sorba állni.. és így már melóban egész ritkán esik meg, hogy rosszul leszek, mert ők is figyelnek erre :) Illetve a párom... ő az egyedüli ember, akinek a társasága olyan hatással van rám, hogy minden rosszul létet azonnal felold. Kár, hogy nem lehet zsebre tenni a nyavajást :D
Én azt mondom, senki ne tartsa magába, attól jobb nem lesz semmiképp, még jobban fokozza a szorongást a gondolat, hogy "jajj mit fognak hinni, ha most csak úgy leülök a földre minden szó nélkül, mert rosszul vagyok ?! ". Mesélje el mindenki amerre jár, így ennyivel is kevesebb a szorongás :) Úgyhogy nagy okosságot nem tudtam mondani, bár valakinek segítség lehet a rágós elmélet ;)
Én azt mondom csak pozitívan, fel a fejjel mindenki, én már látom az alagút végét, kívánom mindenkinek, hogy találja meg a saját kis gyógymódjait, mert mindegy kihez megy az ember terápiára, mivel próbálkozik, változást csak mi magunk hozhatunk :) Itt hagynék egy idézetet a The secret című könyvből (filmből) : " Az univerzumban két állapot van, okozó és hatás. Amíg képtelenek vagyunk elfogadni, hogy életünk minden aspektusának mi vagyunk az okozói , addig nem lesz hatalmunk önmagunk és saját teremtésünk felett" Köszönöm, hogy ezt mind leírhattam :) Brigi"
Oszd meg Te is a történetedet, írj az eddmegarepat@gmail.com címre!
