"Szia

Nagyon sokat gondolkodtam hogy megosszam-e történetem egy idegennel, hogy min es hogyan mentem keresztül a pánikbetegségemnek, depressziómnak és a szorongásomnak köszönhetően? Arra jutottam, hogy nekem is reményt adott más ember története úgyhogy miért ne? Ha mindenki hallgatna ezekről, akkor soha senki nem értené, hogy miért is olyan fontos pont ezekről beszélnünk és támogatni mindazt a sok embert, akik ennek a betegségnek a rabjai. Megosztom veled, hogy közzétehesd a blogodon, de csakis névtelenül szeretném..hisz tudom egy ismeretlen név és sztori lennék csak  de már sokszor szembesültem azzal, hogy túlságosan is kicsi a világ és tudod a világon nem mindenki érdemli meg a teljes háttérsztorit.. pedig kell ahhoz, hogy igazán megértse valaki, de túlságosan szégyenlem az egészet, így egykét részletet, sőt lehet többet kifelejtek belőle, mikor valaki rákérdez.. szimplán elintézem annyival, hogy gyerekként alakult ki es kész... a világon az egészet kevesen tudják csak :) de bele is kezdek... 

Az utam ott indul, hogy anyukám eléggé rossz gyerek volt, ha éppen ezzel a kifejezéssel ki lehet fejezni mindazt a szörnyűséget amit elkövetett. Hamar férjhez ment, 19 éves volt, mikor engem várt. Az öcsém 2 évvel később születet és tudomásaim szerint abban az évben is váltak el a szüleim. Anyukám eléggé mohó eletmódot élt, nem tudom megszámolni hány "pótapukám" volt abban az időben. Aztán a gyámhatóság elvett minket anyukámtól és az akkori szeretőjétől, mert alkalmatlannak találták, mint anya..azért ez durva..

Az iskolában az 1. osztályt fejeztem be, mikor úgy döntött egy új néni, hogy anyám megérdemel még egy esélyt és visszakapott minket az öcsemmel, de akkor már volt egy kishúgom is. "Családegyesítés" szempontjából úgy gondolta, jobb lesz nekünk anyu mellett..de egy vagy 2 évvel később anyám felültetett a buszra a kishúgommal (8 éves voltam..húgom 1) hogy menjek el a nagynénémhez, mert neki a kórházba kell menni. Max 1 hónap és jön is... öcsémet addig a nagyszüleinkre bízta, akik pár házzal laktak csak arrébb.. De teltek a napok, a hetek, a hónapok és anyu nem jött.. Csak az a kedves néni, aki a családot akarta egyesíteni. Emlékszem, sírtam nagyon.. de nem anyám miatt, hogy nem jön, hanem mert el kellet hagynom a nagynénémet. A nagyszüleinknél helyeztek el mindhármunkat. Reltek a napok és rájöttem, hogy anyám nem meghalt vagy balesete volt, hanem önszántából hagyott el aznap, mikor felrakott minket a buszra.. Amit persze ma már nem bánok.. szörnyű anya volt, sokmindenre nem emlékszem belőle, mert a sok szörnyű élmény vele kapcsolatban csak rémálmokat okozott számomra; úgy döntöttem, hogy elfelejtem, hogy létezik... Ez részben sikerült is, mert sem jóra, sem rosszra nem emlekszem vele kapcsolatban, csak haloványan a szörnyűségekre, hogy bántalmazott, hogy egyszer vérmérgezésben majdnem meghaltam, mert nem akart orvoshoz vinni, hogy sötétbe zárt, hogy elbújtasson a gyámügy elől, stb.. amit nem szívesen idéznék fel..

Pánikolni kezdtem, hogy egyszer hazatér és kezdődik elölről, hogy az idillinek hitt életemből kiszakít és újra és újra bantani fog... Itt kezdődött a pánikbetegségem és a szorongásom...

8-9 évesen ez számomra felfoghatatlan érzés volt, nem tudtam mi is ez, de igazából nem is érdekelt. Sírhattam közben, ha rámtörtek a rohamok és az jól esett.. És mivel a nagyszüleimre nem számíthattam ebben, mert az ő kicsilányuk elment, a kistestvéreimnek meg szinte az anyjuk voltam, nem zúdíthattam rájuk sem... Mivel öcsém 2 évvel, húgom 7 évvel fiatalabb tőlem ők sem értették volna, szóval maradt a magány.

Anyám közben életjeleket is adott magáról, kerestek is, mert a gyerek elhelyezése nem úgy megy, hogy nincs anyja, apja igy megkapják a nagyszüleik.. jöttek a szánakozó tekintetek és a sajnálkozás, hogy szegény gyerekek... Egészen addig, amíg ki nem derült szinte mindenki szamára, hogy anyám a prostitúciót és a bűnözést választja a gyerekei helyett. Akkor jött a "nézd a kurva gyerekeit... a lányai is biztos követik" szöveg. Nem nagyon fogtam fel, mit is jelent a kurva, de az emberek reakciójából ítélve semmi jót.

10 éves voltam, mikor megjelent először.. Ránézni nem birtam, nem hogy anya lánya csevegésbe fogni vele... Ahogy felbukkant, úgy is tűnt, el de ezzel együtt a rohamok erősödtek.

13 voltam, mikor késő este valaki kopogott az ajtón. Anyám volt törött kézzel, hogy nem tud hova menni, engedjük be... Egy pofonon kívül semmi másra nem jutottam vele, de persze a nagyapám nem hagyta ezt,  kaptam a párját, mert kezet emeltem anyámra. Mert az tilos... mindig minden körülmények között.. nem is foglalkoztam vele, hogy újra egy házban kell tartózkodnom vele, legalábbis szerettem ezt elhitetni magammal. Napokkal később lenyúlt pár ruhát, kevés pénzt és lelépett végleg. Legalábbis azt hittük...

De sajnos nem ... Ebben az időben kezdődő depresszióm es dühkitöréseim voltak a rengeteg magamba fojtott düh miatt. Azt hittem, kezelhetem magam úgy, hogy másokon próbálok segiteni, ha meghallgatom mi nyomja a lelküket és talalok rá megoldást. Azzal az én problémám is kevesebb lesz és nagyon sokáig azt is hittem, hogy ez működik, hogy segít. Enyhült a pánik, de erősödött a szorongásom.

Aznap, mikor újra láttam azt a nőt, akit a mai napig anyámnak csúfolnak, kifakadt belőlem minden egyszerre. Meg akartam ölni. Szomorú, de ez a valóság... A gyűlölet, amit iránta éreztem, ami bennem dolgozott, megtette volna és az agyam nem tiltakozott volna... 16 lehettem, mikor barátnőmmel és barátjával kimentünk a vasútállomásra. Sokat lógtunk ott suli után és egyszercsak ott volt, ott termett a semmiből 2 kisgyerekkel, egy 6 év körüli kislánnyal es egy babával. Csak úgy nézett rá, mintha nem is ismerne... Mivel kisváros, ahol felnőttem, rögtön megismerte valaki és odakiabált neki, hogy "a lányodnak nem is köszönsz?"  Egyenesen a szemembe nézve azt mondta: nem ismer, neki nincs lánya csak egyetlen egy fia, akit a kezében tart.

Az ott abban a pillanatban fájt és nem éreztem mást, csak hogy megfulladok. Remegtem, tudtam mi történik és azonal elindultam minél messzebb, hogy senki ne láthassa a rohamomat. Barátnőm és a barátja segítettek átvészelni és akkor nem a szokásos síros roham volt,életemben először akkor volt, hogy kiabáltam, remegtem, sírtam és rogytam össze felváltva a fájdalomtól, amit akkor éreztem...

Barátnőm sokat segített, amiben tudott, de a legnagyobb változást az életemben a lelkipásztor tanárom hozta. Imádtam őt és olyan fajta őszinteséggel beszélhettem vele, mint talán azelőtt senkivel. Ő meghallgatot és érdekelte, segített leküzdeni a depressziómat, csillapítani a pánikrohamaimat, uralni a szorongást és a dühkitörést. Itt indultam el igazán a fejlődés útján 17 évesen.

 18 voltam, mikor elköltöztem a nagyszüleimtől. Hányingerem volt a hazugságaiktól. Utáltam őket, mert soha nem voltak a segítségemre semmiben, amin keresztülmentem. A pici lányukról soha egy rossz szót sem lehetett ejteni, így könnyebb volt eljönni és új életet kezdeni távol mindentől. Fél éve hallottam utoljára anyámról, azóta volt 2 nagyobb rohamom is, de kezelem őket. Kedvesem és a nagynénémék segítenek, hogy túléljem a mindennapokat. Ez nagyon sokat számít, nagyon jó emberekkel vagyok és voltam körülvéve. Mindig próbáltam magamat tartani a fogadalmamhoz: csakis életvidáman, pozitívan élni... Elfogadni magunkat úgy, ahogyan vagyunk. Ez sokat segít."